Amilyen mélyre csak tudsz.

A felszín nagyon zajos. Szinte ordít. Bukj le a víz alá, de még ekkor is hallod. Tompábban, de a zaj még mindig jelen van. Ha még mélyebbre merülsz, akkor már jobb. Nő a nyomás, nő az idegen sötétség, de jelentősen csökken a zaj. Még mindig hallod? Merülj hát még mélyebbre – egészen addig, amíg már semmit sem hallasz.

Sötét van és csend.

Egyedül vagy. Próbálsz tájékozódni, de nincsenek viszonyítási pontok. Minden sötét, a mozgás pedig minden irányban olyan, mintha lebegnél – hiszen lebegsz is. A külső érzékeidre ebben a mélységben már nem támaszkodhatsz. Se hangok, se kép, se szagok, se ízek. A bőröd minden pontja a folyadékot érzékeli, amiben úszol. Ha eltekintünk a hőmérséklettől, a nyomástól, a víz felhajtóerejétől, és a lélegzés képtelenségétől, akkor ez a tökéletes egyedüllét állapota. Ha elég sokáig tartózkodsz itt az érzékeid nélkül, akkor a tested is „eltűnik” a gondolataidban, és csak te maradsz.

Ez vagy te.

Az igazi te. Ez vagy te, amikor belelöknek a földi valóságba, de ott nincs semmi, csak az üres tér, ingerek nélkül. Ez vagy álmodban, csak más körítésben. Ez vagy a földi létezésen túl is. Itt a mélységben persze egyedül maradsz a gondolataiddal és az érzéseiddel, amit azt jelenti, hogy csakis ezek az ingerek érnek el hozzád – elméből elmébe. Kicsit pontosabban: a lomtáradból csemegézel, és ott rakhatsz rendet, mert semmi sem vonja el a figyelmed. Ha viszont üres lenne a lomtárad, akkor egyből megtapasztalhatnád a teljes ürességet. Bár azt gondolhatod, hogy itt csak a szeparáltságot lehet megtapasztalni, még sincs így. Az első időszakban valóban a belőled áramló gondolatok és érzések öntenek el, de ha képes vagy észrevenni, hogy ezek csak a földi szerepedről szólnak, akkor megtalálhatod a valódi lényeget önmagadban.

Merülj még mélyebbre!

Annyira mélyre, ahol már tényleg csak te vagy. Nem az ingerek, és nem a szerepeid, hanem az igazi te. Ott találod önmagad, és egyúttal feltárul a mindenség is. Az elkülönültség csak eddig létezik, amíg az ego, vagyis amíg azonosulsz a testeddel és a „földi” neveddel. Ha az elmúlik, akkor az utolsó hagymahéj is leválik rólad, és észreveheted, mi is vagy igazából.

Az önmagát érzékelő semmi, ami ezáltal mindenné válik.

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)