Lassan, de biztosan felbomlok.
Hülyeség, tudom, de elfáradtam a küzdelemben. Összeestem, és sok dolog kiviláglott előttem. De hiába tudom az utat, a kockázatait, és hiába vágok bele újabb és újabb körökbe, azok újra megismétlődnek. Fent, zuhanás, lent, felívelés, és aztán újra ugyanez. Befelé tartó spirál, ami talán sohasem éri el az eseményhorizontot. Vagy már rég elérte, én bezuhantam, és onnan már nincs kiút többé.
Előadhatom ezt mosolyogva, de előadhatom kétségbeesetten is.
Az a nehéz önmagam felismerésében, hogy egyszerre tudom az eszemmel, hogy mi történik, és élem meg ugyanazt, a teljes feladás hiánya viszont még mindig a kezemben tartja a kontrollt. Ha teljesen feladnám, az segítene átlendülni azon a bizonyos ponton, csakhogy akkor én végleg elvesznék, ahhoz meg túlságosan gyáva vagyok. Mert az vagyok, nincs kétség, különben már rég csinálnám. De amíg van választási lehetőség, addig a biztosra megyek, itt pedig a „biztos” csak a „bizonytalanság” egy kifejeződése – egy a sok közül.
Nincs megoldás.
Az egyetlen megoldás az, ha nem oldom meg. Ha nem foglalkozom vele tovább, ha feladom, és elengedem az egészet. Mindent, az utolsó szóig. Amit csak lehet. Elengedem a kötődésem, a beidegződésem, és ezáltal önmagam is. Az egész díszletet, a színházat, a szerepeket, és mindent, ami ehhez kapcsolódik. A nagy utazás a semmibe, ahonnan nincs többé visszaút. Átlendülés az eseményhorizonton, a fekete lyuk közepét megcélozva, ahol megszűnök többé az lenni, aki vagyok.
Bár tudnám, miért agonizálok ezen.
Bárcsak azt mondhatnám, hogy még ezt a listát kell végrehajtanom a célig, de se cél nincs, se pedig valódi motiváció annak az elérésére. Kívülről nézve olyan az egész, mint egy nem létező mozgás egy nem létező cél felé, egy nem létező által. Meg sem történik, még gondolatban sem. De mégis hajt valami előre, amiből már régen ki kellett volna fogynia minden üzemanyagnak, de ez csak repül és repül a semmi felé, elfelejtve önmaga valami mivoltát, és egyáltalán azt is, hogy miért sodródik a semmibe. Ha akarnám, se tudnám megállítani, mert a száguldás nem tudatos, és leállíthatatlan. Magától történik, de én élem meg. Akár akarom, akár nem. Így történt, ezzé fejeződtem ki, és hiába remélem az idők végezetéig, hogy elhoz majd valami csillogó fényességet, akkor is csak káprázat marad.
Már nem tudom, mit gondoljak róla.
Talán nem is kell gondolnom semmit. Talán csak el kellene fogadnom, hogy egyedül vagyok, és ez a sodródás senkit sem érdekel. Mindenki kimazsolázza belőle, ami számára fontos, ahogy én is kimazsolázom másokéból, és csak sodródunk a nem létező céljaink felé, a nem létező kontrollunk biztos tudatában. Bármit hiszek, bármit mondok, ugyanazt jelenti: vége. A kezdet megáll, hogy vég lehessen, a vég pedig elindul a következő kezdet felé. Lassan, taszítva vonzzák egymást, a körforgás illúziója pedig felépíti a valóságot – és engem. Ha bárki is igazán együtt tudna érezni ezzel, az is én vagyok. A farkába harapó kígyó, ami minden illúziót megfest, de igazán képtelen önmagán kívülre látni – a természeténél fogva.
Aztán elkap a következő hullám, és a szellő később valahol újra letesz. Hogy újra felkapjon majd.
Örülnék a véleményednek! Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés (feliratkozás szintén)