Teljes szívvel akarni.

Teljes elmével elhinni. Teljes lényemmel elengedni. Aztán felismerni a tükörben. Ez a teremtés lényege.

Átverni önmagam.

A saját hátam mögé osonni, aztán megijeszteni önmagamat. Éppen azt, aki eközben pontosan tudja, hogy a saját háta mögé osont. Meglepődni azon, hogy meg akarok lépődni, és elhinni, hogy ez rajtam kívül másról is szól. Pedig csak magamról. Az én félelmeimről és fájdalmamról, az én árnyékomról, és az én tükörképemről. Rólam, a mindenség tükrében, ami szintén én vagyok.

Szenvtelen illúzió az egész.

Szégyentelen hazugság. Ez leplezi a boldog elfogadást, és az egész életet. Belenézel a tükörbe, és önmagad illúzióját látod a tükör helyett, pedig éppen a tükör a valódi önmagad. Ezek után pedig hidd el, hogy képtelen vagy megijeszteni önmagad. Lépj át magadon, de saját magaddal. Kapcsold le önmagad. Vagy a másik végéről nézve: hozd létre önmagad önmagadból, a semmiből, aztán hidd el, hogy több vagy, mint egyszerű semmi.

Ez nem tanítás, mert úgysem lehet megérteni.

Hétköznapi logikával legalábbis biztosan nem. Lehet, hogy létezik olyan logika, amiben az önmagát átharapó állkapocs értelmezhető, de ezeket általában paradoxonnak nevezik. A semmiből születő mindenség egyszerűen ellentmond a józan észnek. Akarattal elmenni az utolsó falig, majd hittel egy ajtót képzelni rá, aztán a törekvés tudatos megszüntetésével átlépni rajta, végül pedig felismerni, hogy a túloldalon vagyunk.

Tudom, hogy ez a megoldás.

Tudom, mert túl sokat gyalogoltam idáig, és amúgy is imádom a paradoxonokat. Mindez viszont csak akkor működik, ha a testem minden egyes sejtjéig felismerem, hogy én vagyok az akarat, a fal, a hit, az elme, a szív, az ajtó, de én vagyok az elengedés, a felismerés, és a tükör is. Az igazi teremtés csak úgy tud működni, ha zsigerig elhiszem – vagyis felismerem –, hogy minden én vagyok.

Így pedig az elengedés már csak hit kérdése.

Ha elhiszem, hogy a fent leírtak működnek, akkor éppen azért engedem el, mert ezt kell tennem teremtőként. Elfogadni, hogy a semmi csak akkor válhat mindenné, ha mindennél jobban azzá akar válni, de közben nem törekszik rá. Az akarat szembeáll az elengedéssel, a hit pedig a felismeréssel. Az akarat a hitben fejeződik ki, a hit az elengedésben, az pedig a felismerésben. A felismerés pedig maga a szeretet.

Pontosan ez tartja mozgásban a Mindenséget.

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)