Fura hangokat hallok.

Nem is hangok, inkább érzések. Gondolatszerűek. De rólam beszél mindegyik. „Odanézz, ott vagy!” – mondja, én pedig odakapom a fejem, és akkor szembesülök magammal. Pont előttem áll, és mosolyog. Olyan, mintha én lennék, pedig csak egy fal az.

Meg akarom ismételni az érzést.

Újra és újra. Van, amikor elkapom a fonalat, és egyszerre látom és érzem az egészet, méghozzá egyben, nem pedig tőlem különbözőként. A részemként. Vagy magamat az ő részeként. Félek-e, hogy megbolondultam? Dehogy félek. Csak nevetek rajta. A következő pillanatban pedig, amikor egyedül vagyok a csendben, elszomorodok. De a fal olyankor rám nevet, és ettől felvidulok.

Mi van mögötte?

Persze, tudom: semmi. Pont ugyanaz, ami a falon innen. Vagy magában a falban. De ha a kígyó körforgásából ki akarok nézni, és kívülről megérteni őt, azzal még nem tudok egy tőlem független kígyót létrehozni. Csak egy másikat az eredetin belül. Ideje lenne elfogadnom a rendszertelen rendszer önmagába zártságát. A gondolatból kibontakozó érzésről gondolt véleményt. Az akarás, a hit, az elengedés és a felismerés fontosságát. Az univerzális szeretetet, mint hajtóerőt. Mert minek hiszem el még mindig a kalitkát? Miért kell ez? Félni a saját gondolatvilágom érzéseitől?

Kimondom: nem.

Vagy igen. Egyáltalán, miért mondjak bármit is? Minden gondolat épít, minden érzés megszilárdít, és minden vélemény lemásol. Megfog, kivonatol, újraépít – önmagában. Kockáról kockára építem fel a ketrecet a tükrök közé. Ennyi erővel be is csukhatnám az elmém, és kigondolhatnám közvetlenül az akármit. Semmi különbség. A mozgásba lendült szeretet bármit felépít a hitén keresztül, és az a valami biztosan színtiszta szeretetből fog állni. Mi másból is állhatna, ha egyszer az építőkő és az építés elve is abból áll?

Az önmagát kalitkába építő gondolat.

Az önmagát abból felszabadító szeretet. A görcsös kapaszkodás az éltető gondolatba, a szörnyű félelem a felszabadító szeretettől. A fejre állított valóságban hívő emberek. Akarja ezt, el is hiszi, a kételkedést pedig elengedi, aztán az egészet felismeri a tükörben. Ki szólhatna bele, ha egyszer érvényes a teremtés? Önkéntes száműzetés – őszinte szeretetből. Nem kötelező, csak egy lehetőség a sok közül. Lehetne jobb, de színesebb nem. A minősítés elválaszt, de a színek egyenlőek. Miért ne lehetne ezt választani?

Én máshogy akarom. Te pedig segíteni fogsz ebben.

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)