Nincsenek trükkök.

Minden világos és tiszta – megkerülhetetlenül és kérdés nélkül. Szembenézek a fénnyel, és hajlandó vagyok beleégni. Halkan suhannak el mellettem a gondolatok, de én megerősítem a szívem, és nem hagyom befolyásolni magam. Nem félek a semmitől, és nem fáj a mindenség. Dehogynem fáj, csak nincs értelme félni tőle. Már meguntam.

Felemeli a tekintetét, és rám néz.

Én vagyok az – a tükörben. Ha tudnám befolyásolni, amit csinál, akkor én lennék ő. De még nem vagyok. Talán majd egyszer. Vagy most. Inkább most szeretnék, de ebben nem én döntök. Én már döntöttem, amikor elfogadtam, hogy legyen meg a te akaratod. Felültem a sárkány hátára, és hadd vigyen. Ez sem jobb, mint megküzdeni vele, de az nem vezetett eredményre. Csak idáig hozott el, de tovább már nem tud. Innen már csak ő vihet el. Egyedül ő.

Rám néz, és azt kérdezi a szemeivel, hogy tényleg ezt akarom-e.

Bólintok, mert már tényleg nincs más választás. Körbejártam az egészet százezerszer, és benéztem a legapróbb kő alá is. Amit önmagamtól meg tudtam tenni, az itt véget ért. A lehetőségeim elérték a határukat, és ennél őszintébben nem tudom megfogalmazni azt a szeretetet, amit akkor érzek, amikor a tükörbe nézek. Mindegy, hogy milyen érzés formájában jelentkezik, mert az is én vagyok. Ez mind én vagyok. Az egész világ engem figyel, amikor én őt figyelem. Talán még mindig van egy-két kötél, ami megfeszül, amikor menekülni próbálok, de az is elszakad majd. Én sosem fogom feladni, az idő pedig lassan minden alázatra megtanít.

Levetkőztem.

Nem csak a ruhám és a bőröm, de a gondolataimat és a félelmeimet is. Nincs már rajtam semmi. Most már csakis én vagyok. A létezés, ami önmagát nézi a víztükörben, és nem akar remélni, gondolkozni, teremteni. Semmit. Csak kinyújtani a kezét az ég felé, és onnan visszanézni önmagára. Egyesíteni a két nézőpontot, és belépni a jelen örök pillanatába. Egyszerre itt és ott lenni, és rátalálni a kitalált kulcsra, ami a nem létező ajtót nyitja. Elfelejteni az életet, és felébredni egy másikra. Felismerni a kijárat illúzióját, én önmaga helyébe lépni. Itt és most.

Körbenézek, és semmi sem változott.

Csak én. Beleolvadok a környezetbe, ami szintén én vagyok, és ha végre meghallom azt a kis dallamot, amiből születtem, akkor felébredek. Ezt már eldöntöttem. Az idő pedig bármeddig kínozhat, annak egyszer vége lesz. Nekem viszont sohasem. Én felsóhajtok egyszer.

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)