Amikor ez a valóságsík kialakult,

minden beültetett lélek azt a feladatot kapta, hogy szembesüljön önmagával, de egy olyan színes-szagos világon keresztül, amiben minden tőle függetlennek tűnik, miközben valójában belőle fakad, és őt magát tükrözi vissza. Ezt a felismerést azonban nem kapta meg a beültetett lélek, ezért vakon bolyongva kell felkutatnia az önmagához vezető utat, a végén pedig felismernie, hogy minden, amit lát, hall, szagol, ízlel és tapint, sőt még az is, amit érez, egy illúzió. A lélek így elszeparálódik önmagától, mint forrástól, és a megnyilvánulása egy olyan virtuális buborékba zárja őt, ahol a látszólagos külső valóság kinevel belőle egy másodlagos személyiséget, amivel aztán azonosulva ebben a virtuális valóságban éli le az egész életét.

Pedig ez valóban nem több, mint egy illúzió.

Ez „csak” a lélek bentről a gömbpalástra vetülő fénye, ami események, emberek és történések formájában jelenik meg számára, hogy azt kézzelfogható valóságként felfogva egy másodlagos személyiséggel azonosítsa őt, ezáltal elfelejtse, hogy ki is ő, és honnan is érkezett. A „születéskor”, vagyis a rendszerbe belépéskor a felejtés automatikusan megtörténik, de a kora gyerekkorban még nem törlődik el teljesen az a fajta érzékelés, ami a „gömbön túli” valóság felfogására képes. Akkor még bevillannak képek, és részben vagy egészben élnek a lelki szintű kapcsolatok is. A felejtés csak idővel, és a gömbtükör másodlagos személyiségre gyakorolt hatásaként következik be.

A legizgalmasabb kérdés, hogy akkor valójában létezik-e egy külső valóság,

vagy pedig szó szerint minden csak „én vagyok”, belülről a gömbpalástra vetítve? Vajon a „másik” ember is én vagyok-e, vagy pedig ténylegesen valaki „más”, akinek egy-egy adott aspektusát ismerjük fel és keltjük életre önmagunkban? Vajon elszigetelten létezünk ezen „tükörbuborékok” közepében, vagy pedig valahol „összeérnek” ezek a buborékok? Mi, lelkek valójában kapcsolatba lépünk a földi életünk során a többi lélekkel, vagy pedig csak magunk vagyunk, és projektálunk ki egy tetszőleges valóságot magunknak, annak minden eseményével, szereplőjével és történésével? És egyáltalán, a földi élet történései, a történelmi események, amik akár a jelen pillanatban is történnek, azok ténylegesen „valósak” mindenki számára, vagy pedig ez is csak az egyén számára létezik?

A válasz nem olyan egyszerű, mint amilyen egyszerűen elmondható.

A rövid válasz így hangzik: egyedüli teremtőként az egész valóságot mi teremtjük meg, annak minden pillanatával. A hosszabb válasz azonban az, hogy mindez csak nézőpont kérdése. Mert miközben valóban „egyedül” létezünk a buborékunkban, közben mégis hatással vagyunk egymásra. Az álom, amit „álmodunk” valóságként, az közös, és a lelkek közösen vesznek részt az álom építésében, de mégis mindenki elszeparáltan, a saját kis tükörbuborékán keresztül értelmezi azt, és csak a saját buborékán belül teremt. Ami mégis „közössé” teszi ezt, az annak köszönhető, hogy a szükséges mennyiségű energia kerül a teremtésbe, legyen az tudatos, vagy pedig a hétköznapi módon zajló „kétkezi”, így a kapcsolatba kerülő „másik” buborék nem tud mentesülni az alól, hogy az egyedi teremtést közös teremtményként „átvegye” – persze csakis azt a vetületét, amit maga számára értelmez.

Nehéz ezt megemészteni, de mégis érdemes megpróbálni.

Bármi is történik, és itt a hangsúly a szó szerint bármin van, abban mindannyian azt ismerjük fel, ami rezonál velünk. És az rezonál velünk a tükörvalóság gömbjének közepén ülve, ami feldolgozatlan. És az feldolgozatlan, amit a kialakult másodlagos személyiségünk, amit nevezhetünk egónak, még nem dolgozott fel – vagy mert nem volt képes a korábbi ismeretek függvényében ésszel értelmezni azt, vagy pedig képtelen volt érzelmileg azonosulni vele. Az asztalra tett alma mindenkiben egy olyan érzést és gondolatsort vált ki, amilyen a gondolati-érzelmi világával korrelál, és annak megértésen keresztül azt meg is változtatja. Ha csak megpillantunk a szemünk sarkából egy falra szállt legyet, az máris felhozza a légyről és a helyzetről alkotott gondolatainkat, illetve rengeteg érzelmi mintát, ami alapján aztán reagálunk a helyzetre. De az a légy azzal, hogy „ott van”, még semmit nem követ el ellenünk – mi követjük el magunk ellen, önmagunk azon aspektusát felismerve a légy jelenlétében, ami még feldolgozatlan, rendezendő állapot.

A tükörgömb végső felismerése akkor történik meg,

amikor már minden interakcióhoz azonnal és automatikusan társul a felismerés, és a felismerés egy azonnali feloldást vált ki a másodlagos személyiségben. Akkor az ego felbomlik, a fátyolnak nevezett tükörvalóság összeomlik, és önmagunk tükröződése már csak egy eszköz lesz a földi valóságban való létezésre, pontosabban az abban való tudatos teremtésre.

Örülnék a véleményednek!
Kommentelés itt: Facebook-bejegyzés
(feliratkozás szintén)